Ha már nincsenek szülők, nincs gyermekkor sem. Csak valami távoli, homályos érzés, a tudat, hogy igen, volt gyerekkor, kellett, hogy legyen… De már semmi kézzelfogható nincs belőle.
Attól, hogy „milyen szép kort ért meg”, még egyáltalán nem könnyebb.
Jó volt, hogy olyan sokan eljöttek búcsúzni. Még a sírhoz is, pedig szakadt a hó, és kegyetlenül hideg volt. Köszönöm mindenkinek.
Talán épp a születésemet ünnepli…
Köszönöm Nagy László főorvos úrnak, szeretett kollégájának a búcsúztatót.
Főorvos Úr!
Lassan húsz éve már, amikor arra kértél, hogy ha eljön az idő, hajdani munkatársaid közül az én hangom tolmácsolja majd az itt körbeállóknak emlékedet, gondolataidat. Egyben felhatalmaztál, hogy ebben a laudáció funebriszben használjam a tegező megszólítást, mert így egyszerűbb, simább és göröngy-mentesebb a szó útja, lélektől – lélekig.
A rám hagyott gondolatfüzér egy kiteljesedett emberi élet esszenciája volt, részben útmutatás, részben életstílus és gondolkodási mód. Hogy ezeket ne feledjem, időről-időre elismételtetted velem, – és ha tévesztettem, kijavítottál. Sőt, még újabbakat is bíztál rám, mondván: „Majd ezt is említsd meg nekik, fiam”.
Az idő folyásával horpadtabb lett a mellkas, görnyedtebb a hát, többet csosszant a lépés és kanyargósabbak lettek a kézfejen az erek, és nem bíztál már rám újabbakat, nem kérted már számon tőlem a korábban elmondottak pontosságát. Lassanként visszakoztál mindattól, amely az öregkor leülepedett bölcsességéből eredt: „Ne említsd ezeket fel fiam, velem együtt ezek felett is eljárt már az idő, nincs már ezeknek aktualitása – talán meg sem értenék.”
Az utóbbi években az ember földi létének értelméről, céljáról töprengtél, amikor almáskerted után – majd ahelyett –, meg-meglátogattál hétvégenként, ügyeletemben.
Emlékszem, egy ködszitálós februári délután arról elmélkedtél, hogy a test korlátjaiba zárt szellemi létezésünk értelme és célja az, hogy otthon érezzük magunkat ezen a földön, és otthon érezze magát bennünk, a mindnyájunkban megbúvó isteni jelenlét, amely itt, ebben a sűrű, nehézkes anyagi világban, általunk folytatja tovább a világ teremtésének nagy csodáját.
„Szeretve segíteni az elesetteknek – ez a missziónk” – mondtad. Majd folytattad: „Vannak, akiknek a föld művelése adatott, van, aki tervez, és vannak mások, akik megvalósítják ezeket a terveket. Vannak építők és vannak rombolók. Vannak, akiknek szent mindaz, amely elődeinknek is szent volt, és vannak sajnos sokan, akik júdáspénzért gúnyt űznek mindezekből. Vannak álmodók versben, zenében, szóban és szoborban. Vannak tanítók, mérnökök, doktorok, és a doktorok között,” – igen, itt mindig jelentőségteljesen megemelted a hangodat – „és a doktorok között olykor orvosok is.” Mi, a hátramaradottak tudjuk Főorvos Úr, hogy Te ez utóbbiak közé tartozol.
Földi léted nagy részét regés időkben élted – a huszadik században. Oly kor volt ez, amelyben nehéz volt az égi útravalót, a mennyei hamuban sült pogácsát, a szolgálatra kapott talentumot megőrizni, és még nehezebb volt ezt jól forgatva – kamatoztatni. Gondolom, túl vagy már a megmérettetésen és az elszámoltatáson, és biztos vagyok, hogy hiánytalanul adtad vissza megbízódnak talentumod, sőt, bőségesen raktál mellé még hozadékot is.
Fiatalságodba már korán belemordult az első nagy háború, és az ezt követő évek zűrzavarában átmenetileg összefonódott családjaink sorsvonala. Nagyapám bőrmappájából egykor kezembe került egy cakkos szélű, megsárgult régi fénykép, hátoldalán öregágam szálkás betűivel rótt felírat: „Budáékkal Napkóron”. Gyerekként állsz egy virágzó orgonabokor mellett, egy fatornácos ház előtt. Háttérben felnőttek beszélgetnek. Ebben a házban rejtegették elődeim a tieidet a megszálló terror elől.
Diákéveidről ritkán szóltál, és ha meséltél is, csupán azért tetted, hogy tisztelettel és hálával emlegesd mestereidet.
A második nagy világégésben már férfiként vettél részt, és talán ott tanultál meg embernek maradni az embertelenségben, és orvosolni tudni a test gyötrelmei mellett a lélek szenvedéseit is.
1956 októbere Pesten talál. A tavaszt hazudó őszi verőfényben, a hömpölygő tömeg mellett a minisztériumba sietsz, hogy még több lélegeztető gépet szerezhessél osztályod gyermekbénulásban szenvedő betegeinek megsegítésére.
Igen – az osztályod, amelyet zömmel Te terveztél, óva ügyelted építését, felszerelted a kort meghaladó technikai berendezésekkel, és ami a legfontosabb: betöltötted a tisztes gyógyítás szellemiségével. Az osztály, amely a Szent László Kórház mellett, másodikként vette fel a harcot az országra két hullámban is lecsapó rettenetes járvánnyal szemben. Az osztályod, ahol Isten akaratából, a Te áldozatos munkád gyümölcseként, oly sok gyerek kapaszkodhatott meg a későbbiekben is az életbe, és nyerhette vissza egészségét. Az osztályod, ahol mindig a rászoruló volt az első, és minden más csak ezután, és ezért következhetett.
Amikor a túlélés közönye, a befelé fordulás és a kifelé színjátszás évei következtek, amikor nem volt kifizető ágálni a fantáziátlan középszerűség ellen – Te megtetted ezt. Megtetted betegeid, osztályod és lelkiismereted érdekében. Felemelted szavad a jobbért, a haladóbbért, a tisztességért – fizetséged olykor a meg nem értés és a retorzió volt. Tested, szíved, noha megsínylették ezeket az éveket, belső lényed töretlenül küzdött továbbra is a rád bízottakért.
Osztályod, szeretett fertőző pavilonod falai még állnak, de manapság csupán limlomot, ócska kacatokat őrizgetnek, megkopott raktárként szolgálva. A függönytelen, poros ablakszemek kérdőn és vádlón merednek a magyar sívóságba… A sors ajándéka, hogy életed végén ezt a másik elmúlást már nem láthattad, nem kellett átélned, és nem kellett még ezt is megszenvedned.
Életedben sokszor és sokaknak segítettél. Nemcsak a betegeknek, hanem nekünk, munkatársaidnak is. Nővérnek, orvosnak, beteghordónak, udvarosnak egyaránt. Széleskörű elismertségedet és szeretettségedet felhasználva, segítő kezet nyújtottál mindnyájuknak magánéletünk gondjainak megoldásában.
És tanítottál – bölcsen, türelemmel, kitartóan. Nemcsak a szakmára, hanem sok minden egyéb másra is. Elsősorban az alázatra. Alázatra az élettel szemben, alázatra a halál előtt – alázat a szenvedőt látván, alázat az orvoslásban. Alázattal eltűrni a kudarcokat, és alázattal örülni a nem csupán rajtunk múló sikereknek.
Hogy bennünk, akik még vagyunk, mennyi fogant meg mindebből, és mennyi hullott meddő talajba, az egy másik megítélés dolga lesz. De legalább mi, akik melletted dolgozhattunk, elmondhatjuk, hogy nekünk adatott magvető…
Főorvos Úr!
Te, aki már nem tükör által homályosan látod a születés és az elmúlás misztériumát, és ismered már a Villon-i „mindent tudok már, Jó Uram, csak azt nem tudom, ki vagyok” sorskérdésre a választ, békélj meg új életedben, leljél boldogságra szeretteiddel történő találkozásodban, mondj értünk néhány jó szót a Mindent Meghallgatónak, és adassék meg neked a teljes feloldódás az örök égi szeretetben.
Az Isten áldása kísérjen továbbra is utadon.
Az utolsó Karácsonyon
Nem maradt utána nagy életmű. Soha nem volt türelme hozzá, hogy leírja, közzétegye technikai újításait, tudományos eredményeit. Lassan megöregszenek, elmennek azok is, akik még személyesen ismerték, vele dolgoztak. De amíg megvagyunk, emlékezünk rá.
Nyugodj békében.
