A mi családunknak nem voltak erdélyi kötődései, én úgy nőttem fel, hogy ez az egész Erdély-dolog nem jelentett nekem semmit. 2001-ben jártam ott először. Az első megdöbbenés akkor ért, amikor 600 kilométert utazva elértünk Csíkszeredába , ahol mindenki magyarul beszélt... Ez valami hihetetlen élmény volt.
És aztán a Gyimesek..!
Véletlenül kerültem éppen ide, Sötétpatakára. De számomra ez a meredek hegyoldalak közé szorult szűk patakvölgy, szeszélyesen kanyargó utcájával, elszórt házaival, a mindenütt hallható patak-zúgással azóta is a világ közepe.
.
Itt kisimul a lélek, elcsendesedik a fejemben a folytonos fecsegés, talán még a szívem is lassabban ver.
És amikor a konyhában, a fásládán ülve hallgatom a házigazdáimat, megérkezem egy másik világba. Ahol mindennek rendje, helye, ideje van. Ahol minden pontosan az, aminek látszik... Ahová mindig is vágyódtam.
Azóta minden tavasszal visszajövök ide. És mindig fojtogat a sírás, amikor eljövök. Nemcsak azért, mert fáj az elszakadás, hanem mert mindig szorongok, vajon jövőre mit találok. Mert ez a világ is töredezik...
Szeretnénk az ittenieknek segíteni. Viszünk pénzt, mosógépet, tévét, parabola-antennát.
És ahogy az már lenni szokott, támadnak új vágyak, sosem-volt igények... és lassan megszűnik értéknek lenni mindaz, amiért ide vágyunk.
Az itteniek is szeretnének jobban, könnyebben élni. Ki kárhoztatná őket ezért?...
Van-e jogunk elvárni, hogy fenntartsanak a kedvünkért egy csángó-diznilendet?...
Talán itt is így lesz?...
